Biztos, hogy örököljük a problémákat?
Mivel nem vagyok genetikus, ezért nem tudom egyértelműen azt állítani, hogy a problémák feltétlenül, vagy nem feltétlenül örököltek.
Azonban különösen figyelemre méltók azok a tapasztalatok, amikor együtt dolgozom a szülő, és gyermek problémájával. Első lépésként a gyerekkel dolgozva a gyermek szorongása, ha független a szülőétől (a szülő nem támaszt maga nem küzd saját szorongással, vagy nem félti túl a gyermekét), akkor a gyermek iskolai szorongása könnyen oldódik.
Abban az esetben, mikor a gyermek szorongása hasonló tüneteket mutat, mint a szülőé, akkor sokkal nehezebben múlik, ha csak a gyerekkel dolgozunk.
Ekkor gyakran hallom, hogy: „Nem tehet róla, mert tőlem örökölte ezt a problémát!”
De egy örökölt problémán nem lehet változtatni!
Abban az esetben, ha ilyenkor a szülőt bevonva oldjuk a szülő szorongását, akkor a gyerek szorongása is oldódik.
Ez azt látszik bizonyítani, hogy a szorongás ilyen esetben nem örökölt probléma!
A szorongás nem örökölt csak átvett viselkedésforma
Nézzünk erre egy gyakorlati példát!
8-ik osztályos lány extrém módon fél az iskolában. Remeg, hányingere van, gyakran haza kell vinni a suliból. A lány szorongásos tüneteire dolgoztunk. A tünetek hol enyhültek, hol visszaerősödtek. A lány az édesanyja jelenlétében tudott csak megnyugodni.
Édesanya arról panaszkodott, hogy a gyermek nem engedi el őt. Még mindig nem tud tőle elszakadni. Itt tehát nem egy sima iskolai szorongásról volt szó, hanem szeparációs szorongásról, gyakori pánikrohamokról.
Kiderült, hogy az édesanya is erősen félti a gyermekét. Erre jó oka volt, hiszen az gyermekét két esetben majdnem elvesztette. Születéskor, és a gyermek pár hónapos korában egy betegség miatt. Az anya élete egy rettegés volt, hogy elvesztheti a gyermekét.
Ez visszahatott a gyermeke viselkedésére, szorongott. Mindezeket feloldva a szülőben elindultak a változások. Már el akarta engedni a gyermekét. A lány szorongásos tünetei még mindig hullámzóak voltak.
Mintha egymásban erősítették volna a szorongást, a félelmeket.
Továbbra is mindkettőjükkel dolgozva a lány esetében kimondásra került, hogy csak a szorongás a sírás maradt, mint eszköz arra, hogy anyukáját ne kelljen elengedni. Egy ilyen helyzetben a megoldás kulcsa az anyánál van, mert neki kellene engedélyt adni a lányának, hogy el tudja engedni őt.
Az édesanya is lerakta az adu ászt. Rájött arra, hogy az ő szorongása a gyermekkori jó kislány (mindenkinek mag akarok felelni) magatartásból ered. Félelem attól, ha hibázik, akkor őt nem fogják elfogadni, szeretni.
De a folyamat itt véget ért. Mivel ő a mai napig ezt a problémaelkerülő magatartást alkalmazza. Félt, hogy, ha ezen ő változtatna, minden borulna az életében (párkapcsolat, munkahely).
A félelmeink néha oly nagyok, hogy nem érezzük magunkban azt az erőt, hogy ezen lehet változtatni. Válasszuk a kisebbik rosszat, elakadunk.
Ez az esettanulmány nem csak a szorongás, mint mechanizmus átvételéről szólt, hanem megmutatta azt is, hogy milyen mélyen tudnak a félelmeink gyökerezni, és a félelmeink miatt hozhatunk rossz döntéseket, melyek kihatnak a szeretteinkre is.